2019. március 05. írta: K. Virág Viki

VÁRANDÓSNAPLÓ 6. - ÍGY TELT A HARMADIK TRIMESZTER AZ IKREKKEL

Sokat gondolkoztam azon, hogy elkészítsem-e a 3. tirmeszteri beszámolót, mert visszaemlékezve nekem többnyire csak panaszkodással telt ez az időszak, de úgy gondoltam, hogy így lesz teljes a sorozat. És amúgy is, azt vettem észre, hogy a várandóssággal kapcsolatban mindenki csak a jó dolgokat említi, pedig néha olyan jól esne hallani azt, hogy más is ugyan olyan "problémákkal" küzd. Hogy az ember tudja, nincs egyedül és nem kell lelkiismeret furdalásának lennie amiatt, ha néha úgy érzi, jó lenne már túl lenni az egészen.

Anyabőrben blog Fannival beszélgettünk nem is olyan régen arról, hogy az idő mindent megszépít, és újra rá kellett jönnöm, hogy basszus, ez tényleg nem csak egy klisé. A lányok 2 hét múlva már 3 hónaposak lesznek, (baromi öregnek érzem magam, amikor ezt mondom, de borzasztóan gyorsan rohan mellettük az idő) és már ez alatt az idő alatt is rengeteget halványodtak az utolsó három hónap negatív emlékei.

Testi - lelki változások

Az utolsó trimeszterben óriásira nőtt a hasam, de tényleg, ÓRIÁSIRA, így nagybetűkkel. A közelebbi rokonok meg is jegyezték, hogy ők még ilyen hatalmas pocakot nem láttak. A terhesség végére nagyjából 13 kg-ot szedtem fel, és ezt szinte mindet hasra. Hátulról továbbra sem látszott rajtam, hogy várandós vagyok, emiatt így utólag szerencsésnek érzem magam, mert legalább nem kell a visszafogyással küszködnöm, de akkor azért elég megterhelő volt ekkora súlytöbbletet cipelni. Főleg úgy, hogy 57 kg-ról kezdtem a terhességet, szóval eddig nem nagyon volt hozzászokva sem a hátam, sem a lábam a nagy súlyokhoz. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én azóta minden olyan barátnőmnek, aki hamarosan babát szeretne, azt tanácsolom, hogy előtte járjon el egy kicsit edzegetni, hogy hozzászokjon a teste a későbbi terheléshez. Hacsak nem akar olyan hátfájással küszködni, mint én. Emlékszem, hogy rengeteget panaszkodtam emiatt a férjemnek. Állni, vagy sétálni alig tudtam többet fél óránál, amit ha valaki nekem korábban mond, hogy ennyit fogok bírni, szemberöhögöm. Én, aki 10 km-eket is simán lesétáltam, most max 1-2 km-re voltam kapacitálva. A testi nehézség mellett valószínűleg a lelki oldala is hozzátett a kínlódáshoz, mert rosszul esett beismerni, hogy "csak ennyit" bírok.

Az alvásról inkább ne is beszéljünk, merthogy nem nagyon aludtam már az utolsó 3 hónapban. A hatalmas pocakom miatt csak a két oldalamon tudtam feküdni, ami kb. 20-20 percet bírt, úgyhogy ilyen fél órás etapokban teltek az éjszakák. Persze most megint lehet azt mondani, hogy aki emiatt rinyál, az ne vállaljon gyereket, mert mellettük még ennyit sem fog aludni, de szerencsére a lányok nagyon jó fejek, és éjszakánként eddig 1-2 alkalommal keltek, úgyhogy hiába fárasztóbbak a napjaink, éjszaka legalább 2-3 órát tudok aludni egyhuzamban. Ami a terhesség utolsó hónapjaira már nem volt igaz. Bevallom őszintén, sokszor gondoltam arra, hogy jó lenne már ezen az egészen túl lenni, de aztán meg rögtön jött a lelkiismeret furdalás, hogy a lányoknak viszont még jó pár hetet bent kellene tölteni, úgyhogy ezen vívódtam a rosszabb napjaimon. Most persze mondhatjátok, hogy de jó nekem, hogy ez volt a legnagyobb problémám, de felvállalom, hogy ez ott és akkor nekem valóban probléma volt.

Aztán a 30. héten egy vizsgálat során kiderült, hogy nagyon meg van rövidülve a méhnyak, úgyhogy a dokim javaslatára kaptam tüdőérlelő injekciót, ha ne adj Isten idő előtt beindulna a szülés, akkor a lányok tüdeje egy kicsit felkészültebb legyen a kinti életre. Illetve kaptam egy pesszáriumot is, amivel végül sikerült kihúznunk a 37. hétig. Minden nap egy hatalmas kő esett le a szívünkről, hogy huh, ezt a napot is sikerült letudnunk szülés nélkül. A férjem szigorú pihenésre ítélt ebben az időszakban, már autóba is csak akkor ültem, amikor valamilyen vizsgálatra mentünk, úgyhogy bár volt otthon tennivaló, sokszor elég becsavarodósak voltak ezek a napok. Az is aggasztott, hogy egy pár dolog még hiányzott a kórházi táskából és a lányok "szobájából" is, amiket szerettem volna úgy megvenni, hogy én is meg tudom nézni, fogdosni, de kénytelen voltam elengedni ezt a gondolatot és mindent a férjemre bízni. Szerencsére jó ízlése van, úgyhogy emiatt egy pillanatig sem kellett volna aggódnom.

Bőrápolás, sminkelés

A terhesség utolsó 3 hónapjában nem vittem túlzásba sem a sminkelést, sem a különleges bőrápoló szeánszokat. A pattanások ekkorra már szinte az egész arcomat ellepték, gyakorlatilag bárkivel találkoztam, senki nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen, valamilyen ételallergiám van-e. Mert, hogy korábban szinte egyáltalán nem voltak pattanásaim. Ezek miatt, meg persze a saját hiúságom miatt is, végül beadtam a derekam, és megvettem a Foreo Luna Play Plust, amiről már egy korábbi posztban leírtam a véleményemet, úgyhogy ha kíváncsiak vagytok rá, akkor ITT el tudjátok olvasni.

A pocakomat a terhesség első pillanatától kentem mindenféle olajokkal, testvajakkal, és én kis naiv azt hittem, hogy végig tudom vinni a 9 hónapot anélkül, hogy berepedezne a hasam. Hát ez nagyjából a 3. trimeszter elejéig működött. És, hogy mennyire ironikus a sors: az egyik este pont arról beszélgettünk a baráti társaságban a lányokkal, hogy milyen jól bírja a bőröm, erre másnap estére megjelent az első terhességi csík a pocakom alján. Akkor ezen egy picit elkeseredtem, aztán minden egyes újabb csíknál még egy picit jobban, de végül elengedtem a dolgot. A férjem is próbált ilyenkor visszabillenteni, mindig elmondta, hogy "nekem így is tetszel", ami persze jól esett. Lehet, hogy önző meg hiú dolog, meg a lányok sokkal fontosabbak annál a néhány csíknál, de azt azért egy picit sajnálom, hogy már sosem lesz olyan a hasam, mint korábban. Miután megtudtam, hogy várandós vagyok, minden héten készítettem magamról egy fotót, hogy lássuk a növekedést, és nemrég összemontázsoltam a legelső és a legutolsó képet. Elképesztő, hogy milyen hatalmasra nőtt a pocakom, de az talán még elképesztőbb, hogy mennyire lapos volt előtte. És ezt csak most látom igazán, amikor tudom, hogy már sosem lesz olyan.

Öltözködés

Az öltözködést a 3. trimeszterben nagyon egyszerűen megoldottam. Persze az is könnyítette a helyzetet, hogy szinte sehová nem jártam, így nem kellett túl sok ruhadarabot beszereznem. Két kismama farmernadrágot vettem még pluszban, meg egy kardigánt és egy bővebb tunikát. Gyakorlatilag ezeket (meg a korábban vásárolt kardigánokat és tunikákat) kombináltam egymással, úgyhogy viszonylag olcsón sikerült megúszni a ruházkodást. A télikabát kérdése volt, ami nagyobb fejtörést okozott, mert nem volt szívem több 10 ezer forintot kiadni érte úgy, hogy tudtam, túl sokáig nem fogom hordani. Végül pont jókor jött a Bonprix megkeresése, úgyhogy végül tőlük szereztem be egy nagyon klassz kismama télikabátot, aminek olyan jó a kialakítása, hogy a terhesség után is tudom hordani. Mindkét oldalán van egy-egy cipzár, amiket ha teljesen összehúzok, akkor egy "normál" télikabátot kapok, úgyhogy ezt Nektek is bátran merem ajánlani. ITT találtok róla több képet.

Étkezés

A terhesség utolsó harmadára visszatért a főtt kaják iránti "undorom" vagy inkább közömbösségem. Szerencsére azért nem volt olyan erőteljes, mint az első trimeszterben, amikor rájuk sem tudtam nézni, de most is inkább a szendvicseket, hot dogot, hamburgert és a lángost kívántam állandóan. Ettől függetlenül igyekeztem minden nap legalább egy főtt étkezést beiktatni. A folyadékfogyasztásom továbbra is az egekben volt, de főleg az édes italokat (teát, gyümölcslevet) ittam. Nem mondom, hogy egyszer-egyszer nem csúszott le egy Fanta (eddig is szerettem, de a terhesség alatt állandóan ezt kívántam), de most már próbáltam odafigyelni a cukorbevitelre.

Apropó cukorbevitel. A lányok továbbra is nagyon élénken reagáltak a cukros ételekre és italokra, olyankor mindig óriási táncokat lejtettek a pocakomban, ha ilyet ettem vagy ittam. Fantasztikus és leírhatatlan érzés volt látni és átélni azt, ahogyan mocorogtak odabent. Az estéink nagy része általában azzal telt, hogy őket csodáltuk. Szerencsére néhány akrobata mutatványt sikerült megörökítenünk, ezeket igazi kincsként őrzöm a telefonomon.

Felkészülés a szülésre

Világ életemben utáltam azokat a szituációkat, amikor nem tudtam, hogy mire számíthatok, hogy mi fog történni. Általában minden előre ismert helyzetnek úgy futok neki, hogy igyekszek többféle eshetőségre is felkészülni. És bár a szülésre alapvetően úgy gondolom, hogy nem lehet felkészülni, főleg az elsőre nem, azért próbáltam minél több ismeretet összegyűjteni, hogy legalább a folyamattal legyek képben. Rengeteg szüléstörténetet elolvastam, illetve szüléses videót megnéztem, hogy legalább elképzelésem legyen arról, másoknál hogyan zajlott a dolog. A normál egy babás szülés során is felléphetnek komplikációk, na ez az ikerszülésre hatványozottan igaz. Sok olyan sztorit olvastam, hogy az A (első) baba megszületett természetes úton, a B (második) pedig a nagy helynek megörülve keresztbe fordult, és őt már császárral segítették a világra. Emiatt végig volt bennem egy kis félelem, mert őszintén megmondom, nem akartam dupla sebbel nekivágni a két lány ellátásának. Az orvosom megnyugtatott, hogy erre is van bevett gyakorlat, de ettől függetlenül én a természetes mellett a császáros szülésre is próbáltam lelkiekben felkészülni. És bár ahogy minden terhesség más, úgy minden szülés más és más, én utólag mégiscsak azt mondom, hogy örülök annak, hogy utánanéztem a dolgoknak, mert így volt némi elképzelésem arról, hogy mire számíthatok.

Összességében véve bár nem volt teljesen komplikációmentes a terhességem, visszagondolva azért így is nagyon élveztem ezt a közel 9 hónapot. Na jó, igazából a 2. trimeszter hónapjait élveztem a leginkább, viszont ezek olyan klassz emlékként maradtak meg bennem, hogy az 1. és a 3. nehézségeit is simán feledtetik. Egy olyan izgalmas (önismereti) kaland (is) volt ez, ami sok mindenre rávilágított saját magammal és a határaimmal kapcsolatban. Amikor pedig ránézek erre a két kis angyalkára, akkor mindig azt mondom, hogy értük akár 100x is újra csinálnám az egészet.

Az azóta eltelt 3 hónap újabb izgalmas napokat tartogatott a számunkra, immáron családként. Ha szeretnétek, akkor időnként nagyon szívesen beszámolok ezekről a kalandokról is. Addig is a lányokkal kapcsolatos történéseket Instagramon osztom meg a leghamarabb, úgyhogy ha nem szeretnétek lemaradni róluk, akkor @inspirallakblog néven keressetek.