Talán hallottatok már róla, hogy március az endometriózis hónapja. Itthon több híres blogger is az "endomarch mozgalom" mellé állt, hogy felhívják a figyelmet erre a nagyon sok nőt érintő betegségre. Sokan megosztották a személyes sztorijukat, és ezen felbátorodva végül arra jutottam, hogy én is elmesélem nektek a sajátomat. Merthogy a lányok érkezése előtti évben én is egy hasonló - meddőséget okozó - betegséggel küzdöttem. Az endometriózissal ellentétben viszont a hiperprolaktinémiáról nem sokat lehet hallani/olvasni. Még az interneten is csak egy-két fórumon üti fel a fejét, ezért remélem, hogy aki hasonló problémával küzd, annak talán tud adni egy kis reményt az én történetem.

Forrás

Miután a férjemmel eldöntöttük, hogy babát szeretnénk, abbahagytam a fogamzásgátló tabletta szedését, ekkor időben 2016. decemberét írtunk. Ahogyan lenni szokott, az első hónapban kimaradt a menstruációm, de én egyáltalán nem aggódtam, hiszen ez ugye teljesen normális több évnyi tablettaszedés után. Aztán teltek-múltak a hónapok, már májusnál tartottunk, és még mindig nem történt semmi. Úgyhogy végül a férjem unszolására felkerestem a nőgyógyászomat, aki aztán továbbküldött vérvételre. Szerencsére rögtön kiderült, hogy nagyon durván megemelkedett a prolaktin hormon a szervezetemben, konkrétan a felső határérték 10x-ese volt.

Az orvosom tömören elmondta, hogy mi ez és mitől lehet. 

A prolaktin egy tejelválasztásért felelős hormon, ami normál esetben a terhesség illetve a szoptatás ideje alatt megemelkedik és gyakorlatilag egy természetes fogamzásgátlóként működik. Ettől függetlenül viszont férfiak, és nem terhes nők szervezetében is megemelkedhet a szintje. A terhességen kívüli prolaktin szint növekedésnek több dolog is állhat a hátterében. A leggyakoribb okok között van a PCOS, bizonyos gyógyszerek (pl. fogamzásgátló tabletta), a stressz és az agyalapi mirigy jóindulatú daganata.

Amikor kijöttem az orvostól, percekig csak sírtam és sírtam, közben pedig a legrosszabb forgatókönyv játszódott le a fejemben. Elképzeltem, ahogy az esküvőnkön (2017. október) ott állok az oltár előtt leborotvált fejjel. Persze az orvosom elmondta, hogy ez sok esetben gyógyszeres kezeléssel simán gyógyítható, és nincs szükség műtéti beavatkozásra, úgyhogy már aznap el is kezdtem a gyógyszer szedését.

Ezután újabb várakozással teli hónapok következtek, majd újabb vérvétel, és azt láttuk, hogy a gyógyszer hatására ugyan már normál tartományba került a prolaktin szint, de a ciklusom csak nem rendeződött. A probléma gyökerét továbbra sem sikerült megtalálni, csak a tünetet kezeltük. A legszürreálisabb élmény az volt, amikor az esküvő előtti napon, a kreatív fotózás után rohantunk haza átöltözni, hogy még zárás előtt odaérjünk a vérvételre. Orvostól- orvosig jártam, már minden lehetséges vizsgálatot elvégeztünk, de sehol nem találtak semmit. Minden értékem teljesen rendben volt és minden szervem egészséges volt, úgyhogy a végén már azt mondták, hogy pszichoszomatikus (lelki) eredetű a betegség.

Ezt a verziót utáltam a legjobban. Bevallom őszintén, minden egyes vizsgálat előtt abban reménykedtem, hogy végre találunk valamit. Valami konkrétumot, amire aztán beveszek egy gyógyszert és minden megoldódik. Na jó, az agyi MR vizsgálat volt az egyetlen, ahol azért szurkoltam, hogy minden rendben legyen. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy arra a bizonyos agyi MR vizsgálatra 4 hónapot kellett volna várnom, ha a TB által finanszírozott kereteken belül akartam volna elvégeztetni. El tudjátok képzelni, milyen lehet 4 hónapon kerersztül azzal a gondolattal létezni, hogy lehet, hogy agydaganatod van? Hozzátéve az esküvőd előtt.

Ami még borzasztóan nyomasztó volt az egészben, hogy mindenki, aki tudott a betegségemről, jött a "jótanácsaival". Hova menjek, mit csináljak, mit egyek, mit ne egyek. Persze tudom, hogy mindannyian csak segíteni szerettek volna, de ezzel csak az ellenkezőjét érték el. Már az is idegesített, ha azt mondták, hogy "ne aggódj, minden rendben lesz". Hiszen rohadtul nem volt rendben semmi sem, és még csak a halvány szikráját sem láttam annak, hogy javulna a helyzet. Persze ez sem teljesen igaz, mert az életem többi része teljesen rendben volt. Csak annyira rápörögtem erre a témára, hogy minden napnak, sőt az egész életemnek ez állt akkor a középpontjában.

Sírni tudtam volna, ha megláttam egy várandós nőt, vagy egy kisgyerekes anyukát. Hogy nekik miért lehet, és nekem miért nem. Folyamatosan csak azt láttam, hogy körülöttem mindenkinek kisbabája lesz, és bevallom őszintén, mindegyikükre haragudtam egy picit. Ilyenkor próbáltam elterelni a gondolataimat, és arra összpontosítani, hogy nekem is fantasztikus életem van, gyerek ide vagy oda. És mivel azt vallom, hogy minden okkal történik, igyekeztem tudatosítani magamban, hogy ez a betegség is okkal jött az életembe, és idővel  remélhetőleg ezt látni is fogom.

Aztán októberben sikerült találnom egy nagyon jó endokrinológust, akin végre azt láttam, hogy tudja mit csinál, nem csak tapogatózik a sötétben. Talán ez a magabiztossága hatott rám lelkiekben is olyan pozitívan, hogy 100%-ig rá mertem bízni magam, csináltam amit mondott, és tudtam, hogy ennek hamarosan meg lesz az eredménye. Az általa felírt gyógyszer mellett decemberben elkezdtem szedni egy magyar fejlesztésű terhesvitamint is, mert nagyon sok jót olvastam róla, és januárban már kezdett magához térni a szervezetem. Végre újra volt menstruációm. Aztán minden egyes hónapban, egészen májusig, amikor kiderült, hogy várandós vagyok a lányokkal.

Valószínűleg a rágörcsölés, és a "nagyon akarás" is hátráltatott a gyógyulásban, de abban is biztos vagyok, hogy a kiváltó ok a fogamzásgátló tabletta volt, amit éveken keresztül szedtem. Persze biztosan vannak olyan esetek, amikor ez az egyetlen megoldás, de én a saját lányaimnak is azt fogom tanácsolni, amit anno nekem is mondott anyukám. Hogy baba előtt, ha csak egy mód van rá, ne szedjenek tablettát. Hiszen ma már annyi más alternatíva létezik, amivel a szervezetüket sem teszik tönkre.

A betegség regeteg türelemre tanított, és utólag azt mondom, hogy jó volt még az a plusz egy év, amit kettesben tölthettünk a férjemmel. És, hogy számotokra mi lehet a tanulság ebből az egészből? Az, hogy ne hanyagoljátok el magatokat! Ha hasonlót - vagy bármi szokatlant - tapasztaltok, akkor ne várjatok hónapokig, hanem menjetek rögtön orvoshoz, mert sokszor komoly probléma is állhat a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben rengeteg idő kell a gyógyuláshoz.