Érdekes ez a várandósság dolog. Amíg az ember nem éli át személyesen, addig úgy van vele, hogy oké, tök jó, de hányan végigcsinálták már előtte ugyanezt. Pedig ez tényleg egy hatalmas csoda, ahogy 2 apró sejtből 9 hónappal később megszületik egy (vagy több) kisbaba. És hányan micsoda küzdelmeken mennek keresztül, mire a kezükben foghatják a babájukat.
A húgom terhessége alatt értettem meg jobban ezt a dolgot, most pedig, hogy hamarosan mi is szülők leszünk, már egészen másképp látom az egész várandósságot. Mivel rengetegen érdeklődtetek felőlem/felőlünk, és többször is felmerültek ugyan azok a kérdések, arra gondoltam, hogy egy bejegyzésben összegyűjtöm az első trimeszter legfontosabb történéseit.
Időérzékelés
Talán az idő múlásának az érzékelése változik meg ilyenkor a leghamarabb. Amióta dolgozok, folyton csak azt veszem észre, hogy már megint eltelt egy hét, és rohamosan követik egymást a hónapok. Onnantól kezdve viszont, hogy kiderült, hogy babákat várunk, hirtelen minden lelassult, és olyan csiga lassúsággal telnek a hetek, hogy az sokszor már idegtépő. Ez főleg az első trimeszterre volt jellemző, hiszen ez az első 12 hét a legkritikusabb. Amikor közölték velünk az első ultrahang vizsgálaton, hogy 2 petezsákot látnak, és, hogy kb. 70% az esély arra, hogy mindkét baba megmaradjon, akkor azért az öröm mellett egy jó nagy adag félelem is volt bennem. És az, hogy 5 hetet kellett (volna) várnunk a következő vizsgálatig, hogy kiderüljön, mindkét baba megmaradt, csak tetézte az aggodalmamat.
Addig persze se a rokonoknak, se a barátoknak nem mondtuk el a hírt, és nyilván ez is megnehezítette a várakozást. Nem volt könnyű egy-egy találkozás (italozás) alkalmával meggyőzni őket, hogy a limonádé nekem bőven elég lesz, anélkül, hogy ne jöjjenek rá. :D
A nagy bejelentés
Még jóval azelőtt, hogy teherbe estem volna, eldöntöttem, hogy ha egyszer eljutunk odáig, akkor biztosan valami nagyon kreatív módon fogom megosztani a nagy hírt a férjemmel. Amikor aktuális lett a téma, egész nap az internetet böngésztem ötletek után kutatva, ki is néztem párat, de amikor hazaértem, egyszerűen annyira izgultam és annyira zavarban voltam, hogy végül semmi kreativitás nem volt a nagy bejelentésemben. Egyszerűen csak megkértem, hogy nyissa ki a tenyerét és csukja be a szemét, mert szeretnék neki adni valamit. Nagyon cuki volt, azt hitte, hogy Túrórudit vettem neki. Amikor meglátta a két csíkos tesztet, kérdezte, hogy mi ez, és, hogy akkor most ez mit jelent?! (Mondjuk nem tudom miért gondolta, hogy egy negatív terhességi tesztet mutogatnék neki ilyen széles vigyorral. :D)
A (nagy)szülőknek viszont sikerült nagyon emlékezetes módon bejelenteni a nagy hírt. A lenti két képet és hozzájuk 1-1 pár pici babazoknit csomagoltunk be külön-külön egy megszámozott borítékba.
Étkezés
Sajnos az első trimesztert nem úsztam meg rosszullétek nélkül (erről korábban már írtam ITT) emiatt az étvágyam sem volt túl jó, úgyhogy 2-3 kilót gyorsan le is dobtam az alatt a pár hét alatt. A 6. és a 12. hét között egyáltalán nem volt sem kiegyensúlyozott, sem változatos az étkezésem, gyakran örültem annak is, ha vacsorára egy tál müzlit magamba tudtam erőszakolni. Gyakorlatilag ebben az időszakban szinte csak müzliből, gyümölcsből, turmixokból és szendvicsből - nagy ritkán egy-egy könnyebb salátából - álltak az étkezéseim. A legrosszabb az volt az egészben, hogy állandóan éhes voltam, viszont semmi nem esett jól. Korábban sosem voltam válogatós, a cupákos húsokon kívül szinte mindent megettem, ezért is volt olyan nehéz elfogadnom, hogy most meg ennyire "finnyás" lettem.
Kívánósság
Az étvágytalanság miatt egyáltalán nem voltam kívánós az első trimeszterben. Egyetlen egyszer fordult elő, a férjem azóta is azt meséli mindenkinek nagy átéléssel. A 12. hét végefelé, miután már lefeküdtünk aludni, olyan 11 óra magasságában kipattant a szemem, felültem agy ágyban és közöltem, hogy én most azonnal Vishu levest akarok enni. Persze megint egy roppant egészséges kaja, mondhatni a gasztronómia csúcsa. :D Szerencsére volt itthon Maggis tésztás leves, úgyhogy pár perc alatt megcsináltam magamnak. Azóta sem kívántam meg újra, de akkor nagyon jól esett.
Mozgás
Bár a terhesség előtt nem voltam egy nagy sportember, kismama-jógára mindenképpen szerettem volna eljárni, hogy valamenyire fitt maradjak. Viszont a 10. héten egy hematóma miatt 3 hét szigorú fekvésre ítéltek, ami alatt eléggé legyengültem. Aztán amikor a 13. héten közölték, hogy továbbra sem végezhetek semmi megerőltetőt, egy időre letettem a jógáról. Amúgy sem hiszem, hogy 5 percnél tovább bírtam volna bármit csinálni, úgy, hogy akkor a 2. emeletre is alig tudtam "felmászni".
Testi-lelki változások
Korábban több helyről is hallottam, hogy sokan úgy ismerték fel a terhességüket, hogy hirtelen sokkal fáradékonyabbak lettek, mint korábban. Én azt hittem, hogy ez nálam nem lesz probléma, mert világ életemben extrém módon bírtam az ébrenlétet. Hát rosszul gondoltam. Mondjuk biztosan közrejátszottak a rosszullétek is, de őszintén szólva már ébredés után 2-3 órával azt éreztem, hogy majd' elalszok, és jó lenne egy kicsit ledőlni. Elég nehéz volt így koncentrálni a munkahelyen. Az alvásigényem legalább a duplájára nőtt, sosem estek még ilyen jól a délutáni szundik, mint a terhesség alatt. A második trimeszterben már javult valamit a helyzet, de még mindig sokkal fáradékonyabb vagyok, mint korábban. Az állóképességem gyakolatilag a 0-ra zuhant, főleg a 3 hét intenzív fekvés után. A 13. héten kb. 10 percre voltam kapacitálva, ennyit bírtam egyhuzamban állni vagy menni, ezt azóta sikerült feltornásznom 1-2 órára, úgyhogy így azért már gyorsabban haladok a házimunkával is. Ezek a változások lelkileg is megviseltek egy picit. Nehéz volt eleinte elfogadnom azt, hogy ennyire "hasznavehetetlen" lettem, de a férjem maximálisan támogatott mindenben, kérés nélkül segített, úgyhogy ez azért segített elfogadni azt, hogy jelenleg ennyit tudok kihozni magamból.
Öltözködés
Az öltözködésről már írtam korábban egy posztot, úgyhogy azt most külön nem részletezném. Ha még nem olvastátok, akkor ITT megtaláljátok.
Hamarosan doktorálok
Utolsó pontként egy jótanácsot hoztam magamnak a jövőre nézve, illetve azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én. A rengeteg szabadidőmnek köszönhetően gyakorlatilag kiolvastam az egész internetet terhesség témában. Mindennek utánajártam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit fél füllel hallottam valahol. A leleteken és az ultrahang felvételeken lévő dolgokat próbáltam analizálni, hogy mi mi lehet, de persze mindezt a Google-ből, ahelyett, hogy inkább egy orvostól kérdeztem volna. Rengeteg csoportba beléptem, de aztán rájöttem, hogy semmi szükségem nincs arra, hogy ott, meg a gyakorikérdéseken a sok parás sztorit olvasgassam, úgyhogy végül a legtöbből kiléptem és felhagytam a Google-ös "kutatómunkákkal" is. Próbálom sokkal lazábban kezelni a helyzetet, és nem mindenre egyből rákeresni. Ezek helyett ma már csak a 9 hónap nevű alkalmazást használom a telefonomon, amin hétről hétre hasznos információkat kapok a babák hozzávetőleges méteréről, fejlődésükről és a szükséges vizsgálatokról.
A reggeli rosszullétekkel és a sok aggodalmaskodással együtt is azt mondhatom, hogy ez a "vattacukor nélküli verzió" volt életem egyik legszebb 3 hónapja, és izgatottan várom, hogy mit tartogatnak még az előttünk állók. A babavárással kapcsolatos történéseket Instagramon osztom meg leghamarabb, úgyhogy ha nem szeretnétek lemaradni róluk, akkor @inspirallakblog néven keressetek. :)
