Korábban sosem gondolkodtam el ezen a kérdésen, de most, hogy mindenhonnan szívecskés lufik, meg plüssök, meg virágok ömlenek ránk, elmerengtem rajta néhány percet. A Valentin-nap tényleg csak a virágárusok "üzlete" lenne? Miért védekeznek sokan azzal, hogy ők nem csak ezen a napon fejezik ki szerelmüket a másik iránt? És miért érzem úgy, hogy ezek az emberek az év többi 364 napján ugyan úgy nem kedveskednek egymásnak semmivel sem?
12 évvel ezelőtt ismerkedtem meg a férjemmel. Amikor elmondjuk, hogy mióta vagyunk együtt, sokan viccesen meg szokták jegyezni, hogy ez még gombócból is sok. Valóban, ha az ember nem érzi jól magát egy kapcsolatban, akkor tényleg sok az a 12 év. Közhelyesen hangzik, de úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú távon is jól működjön, igenis tenni kell. Jöjjön most az a 6 alappillér, ami szerintem elengedhetetlen ehhez.
Használjátok a varázsszavakat: sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek
Biztosan neked is ott cseng a füledben ez a sor a Kowalsky meg a Vega - Varázsszavak című számából. Bevallom őszintén, én korábban nem nem is igazán figyeltem oda rá, egészen addig, amíg az esküvőnkön a templomi szertartáson a tiszteletes el nem ismételte őket. Akkor nagyon beleégett a gondolataimba, hiszen tényleg óriási igazság van benne. Sokan bele sem gondolnak, hogy ennek a 4 egyszerű szónak micsoda ereje van, vagy egyszerűen csak büszkeségből nem használják őket. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha azt tudnánk mondani, sajnálom, ezt nem így akartam. Vagy bocsáss meg, mert megbántottalak. Esetleg köszönöm, hogy mellettem vagy. És persze szeretlek, bárhogyan is alakuljon az életünk.
Figyelmesség
Szerintem egy párkapcsolatnak fontos építő eleme a figyelmesség. Ez magában foglalja például azt, hogy a férfi maga elé engedi a nőt, de ugyan úgy azt is, hogy időnként meglepjük a másikat a kedvenc édességével, vagy, hogy levisszük helyette a szemetet. Nem kell nagy dolgokkal megváltani a világot, hiszen sokszor a legapróbb figyelmesség az, amivel a legjobban ki tudjuk fejezni a szeretetünket.
Kommunikáció
12 év alatt rájöttem, hogy kommunikáció nélkül semmilyen kapcsolat nem működik. A "néma gyereknek anya sem éri a szavát" pedig egy párkapcsolatban hatványozottan igaz, főleg a férfiak esetében. Azt vettem észre - de javítsatok ki, ha tévednék - hogy a férfiaknak egy az egyben meg kell mondani, hogy mit akarunk. Nekik nincsenek olyan kis érzékelő receptoraik mint nekünk nőknek, amikkel egy pillantásból vagy egy mozdulatból kitalálnák, hogy pontosan mire is vágyik életük szerelme. Számukra a nem az nem, az igen pedig igen. Ha pedig valami nem tetszik, akkor azt meg kell mondani, hiszen ha a másik nem tud a problémáról, akkor hogyan tudna változtatni rajta?
Alapvető tiszteletet
Sokszor látom - főleg az idősebb házaspároknál - hogy állandóan marakodnak egymással, akár vadidegenek előtt is. Egymás szavába vágnak, bántóan beszélnek a másikkal, utasítgatják, fegyelmezik a másikat. Az én ismertségi körömben leginkább a nőkre jellemző, hogy úgy beszélnek a férjükkel, vagy a férjükről, mintha a gyerekük lenne. Számon kérik és leszidják őket, hogy ezt miért ide tetted, ezt ne így csináld, hagyjad már, te ezt nem tudod, és hasonlók. Megfosztva ezzel őket a méltóságuktól. És ilyenkor mindig eltöprengek azon, hogy vajon az törvényszerű, hogy 2 ember 30-40 év együttélés után ilyen szintre jusson? Miért nem lehet megadni az alapvető tiszteletet a másiknak? Vagy ennyi idő után ez már fárasztó?
Kompromisszumkészség
Egy olyan kapcsolat, amiben az egyik fél nem kompromisszumkész, hosszú távon biztosan nem működhet jól. Ugyanis egy idő után az, aki folyton lemond a másik javára, áldozatnak fogja érezni magát. Úgy fogja érezni, hogy őt csak kihasználják, és nem tekint rá egyenrangú félként a párja. És itt most vissza is kanyarodhatunk a 3. ponthoz.
Azonos értékek nélkül nem megy
Az egyik legfontosabb tényezőt hagytam a végére. Sok helyről halljuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ami valamilyen szinten igaz is, hiszen kiegészítheti egymást a két fél. De ha az alapvető értékek, célok és gondolkodásmód nem egyezik, akkor nehéz lesz hosszú távon jól működtetni a kapcsolatot. Ha az egyikük pozitív beállítottságú, folyton ötletel és ezerrel pörög, akkor egy olyan emberrel, aki állandóan félig üresnek látja a poharat, valószínűleg nem fognak sokáig jól kijönni. Hiszen nincs egy közös cél, ami összetartaná őket. Egy idő után pedig csak azt veszik észre, hogy leéltek egymás mellett x évet, és teljesen más irányba halad az életük.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nálunk a 12 év alatt végig stabilan állt mind a 6 pillér. De mindig igyekeztünk fenntartani az egyensúlyt. Amikor pedig valami nem megy, akkor dolgozunk rajta, mert nem akarjuk 50 év múlva 2 megkeseredett öregemberként végezni, akik miatt az unokáink is felteszik maguknak a kérdést: vajon törvényszerű-e, hogy minden kapcsolat így végződjön?
